Kaszás Tamás: "Mégsem olyan mély az árok mint ahogy a mérnök kiszámította"
Erhardt Miklós megnyitóbeszéde
Kaszás Tamás munkáinak legtöbbször valamiféle hordozó, friss katalógusa címével szólva „szemléltetőeszköz” az esztétikai kulcseleme - posztamensek, barikádok, transzparensek, faliújságok, belső terek makettjei. Ezek az önmagukban jelentéssel teli hordozók azután további, önálló esztétikummal, tartalommal, iránnyal, mondanivalóval bíró elemeket hordoznak: különböző tipologikus gyűjteményeket, nyomatokat, szövegeket, rajzokat, festményeket, kisplasztikákat, további maketteket, megkülönböztetés nélkül hol talált, hol autonóm módon létrehozott darabokat. Az egész sajátos, hagymaszerű módon egymásra boruló kontextusokból épül fel, egyszerre saját anyaga és tám szerkezete, s így kísérel meg elkülönülni a kiállítótermek fehér kockájától, hasonlóan ahhoz, ahogy a művész maga is folytonosan elkülöníteni törekszik magát és tevékenységét az önmagáért való művészettől.
Amint a jelen kiállítás címéül szolgáló Kassák idézet is utal rá, Kaszás visszatérő témája a letisztult, esztétikailag-ideológiailag koherens modernista utópiák gyakorlati megvalósulásának vizsgálata – azok az elcsúszások, esetlegességek, defektusok, adaptációs hibák, amelyek retrospektíve, indirekt módon mutatják a modell veleszületett betegségét.
A kiállítás inspirációs magja Kassák Lajos 1924 körül készített Kioszk című képe. A kép, kissé ügyetlen perspektívával, különös építészeti struktúrát ábrázol, amely két, egymáshoz tolt kubusból és három különböző méretű és arányú, szerkezeti funkcióval nem bíró falból áll. A kisebb kubus a „post” (posta), a nagyobb a „journal”(újság) feliratot viseli, a falakon pedig kétszer az „auto” és a rejtélyes, ám indikatív „pur” szavak olvashatók. Képi megjelenésében Kassák jellegzetes képarchitektúráira emlékeztet, mint építészeti struktúra pedig leginkább egy vitorlákkal ellátott, meglehetősen hagyományos újságos bódéra, amelynek funkcionalitása szinte alibiként mutatkozik a monumentális reklámfelületek tövében. Kaszás ezt a képet tervrajzként értelmezi, lecsupaszítja, demonstrációs hulladék anyagokból makett-formátumban rekonstruálja, majd ily módon jelen idejűvé transzformálva köztéri kontextusba helyezi.
A perzsa-török eredetű kioszk szó eredetileg olyan kisméretű, nyitott szerkezetű kerti pavilont jelentett, amelybe az ember a környező külső tér szemlélése céljából lépett. A modern városi kioszkba általában nem lépünk be. Jellemző módon egyetlen funkcióhoz kötődik, valamely szeparált kiskereskedelmi szolgáltatásnak ad otthont – virágot, kávét, fagylaltot, virslit, dohányt, újságot árul. Mint városi tájelem, könnyű szerkezeténél, transzparenciájánál fogva egyszerre hordozza a rögzítettség és az ideiglenesség ideáját; egyfajta átmenetet képezve köztér és az épületek elzárt tere között. Szinte minden európai nagyvárosnak vannak jellemző kioszkjai, amelyek építészeti megoldásukkal, funkciójukkal valahol a tudatos érzékelés határán meghatározó elemei az adott városképnek.
Míg a világ-metaforaként működő iszlám kertben a kioszk a befogadást elősegítő elkülönülés helye, addig a modern kioszk kifelé üzen – lényegében reklámfelület. A korai szovjet avantgárd számára a propaganda eszköze volt, valamiféle kaleidoszkóp, vagy sugárzó kristály, amely mind esztétikai megjelenésével, mind tárgyszerű tartalmával – könyvekkel, plakátokkal, szóróanyagokkal – informál, tanít, lelkesít. Csomópontja egy új, célratörő városi kommunikációnak, amely a környezet minden elemét átideologizálja, transzparensként fogja fel, állandóan ébren tart, folytonosan stimulál. A régi rend lerombolását, az új társadalom építését, művészet és társadalmi lét elkülönültségének felszámolását célul tűző szovjet avantgardisták érthető módon külön figyelmet fordítottak az ilyen ideiglenes, könnyen alakítható, új építészeti megoldások tesztelését lehetővé tévő struktúrákra. A propaganda-kioszk így maga is gyakran makettje a távlati, nagyszabású építészeti terveknek.
Reklámról szóló, a kiállításon idézett szövegében Kassák Lajos példaként említi a szovjet propaganda kísérletét, hogy az elitista, burzsoá képzőművészet ellen támadó, legkorszerűbb esztétikai víziókat társadalmi funkcióval együtt gondolja el és így vigye közel az emberekhez. Ebben az értelemben, sugallja a szöveg, a kapitalista reklám sem ördögtől való, hiszen – bár a társadalmi alapok hiányoznak, mégis hatékonyan destruálja a reprezentatív, elitista polgári művészetet, célratörő esztétikai nyelvezetével, szintetikusságával aktivizálja, kirántja fásultságából a városlakót, aki így nagyobb eséllyel lesz a forradalom ágense.
Különös szöveg, amelyet mai kritikai érzékenységünkkel elkerülhetetlenül valamiféle reklám-apológiaként olvasunk. Egy olyan kort idéz meg, amelyben a reklám még baloldali gondolkodók számára is megjelenhetett az ember „életigényességének” jeleként. Hosszú, itt most idő hiányában nem részletezett út vezetett addig, amíg a szituácionisták, majd az alter-globalizációs mozgalmak a tőke vizuális bombázását, a reklámot, a funkcionális esztétikumot, a logókban sűrűsödő egyenlőtlenséget, és végeredményben a képet magát nevezték meg minden társadalmi bajok hordozójaként. Az ördögűzés legnagyszabásúbb projektje jelenleg Sao Paulóban zajlik, amelynek belső területeiről an bloc kitiltottak minden reklámot.
A kiállítás belső terében elhelyezett további elemeknek ehhez a folyamathoz van közük. Hulladék anyagokból készített makett-leletek idézik meg az avantgárd kioszk- és propaganda pavilon építészet egyes példáit Rodcsenkótól Kluciszon, Herbert Bayeren át Kassák kioszkjának különböző eredetű makett-rekonstrukcióiig; internetes gyűjtés mutatja be a Sao Pauló-i reklám-exodus után maradt, funkciójukat vesztett hordozók spontán esztétikumát; illetve látjuk Kaszás saját gyűjtését magukra hagyott reklámfelületekről, más a kontextusba lazán illeszkedő elemek, faliújságok társaságában.
A gyűjtés, katalogizálás, archiválás mára szinte kötelező gyakorlat a kortárs képzőművészetben; elfeledett archívumok értékelődnek fel, kerülnek új kontextusokba, emlékezet-politikai viták terébe. Mindezt a mozgást e helyt nincs módunkban alaposabban megfigyelni, azonban fontos aláhúzni, hogy Kaszás (és alkotótársai) ilyen irányú tevékenységére talán inkább a gyűjtögetés kifejezés illik, abban az értelmében, ahogyan az ősidőkben történt, és a társadalom peremén mindörökké történik: a létfenntartás eszközeként. A létet, persze, ez esetben jórészt metaforikusan, egy organikus alkotótevékenység, és egy lehetőség szerint azzal összhangba hozott életvezetés értelmében használom.
Kassák peremlétében a művészet igazságához való ragaszkodás volt a fedezet. Purista világában a letisztultság, az egyneműség, a szikárság, az egyértelmű állítás volt a művészi ökonómia fenntartója. Kaszásnál a peremlét természetes színezetet kap, normalizálódik. Ökonómiáját egy másik, utópiák utáni kor, vagy egy lényege szerint negatív utópia, a felbomlás képe informálja: nem az állítás stimulusa, hanem a tanulás szüksége mozgatja, és ezzel kerüli el a moralizálás létező veszélyét.
(Elhangzott a Kassák Múzeumban, 2014. július 4-én.)