magyarEnglish
Hírlevél

Keress!

PIM
A Kassák Múzeum a Petőfi Irodalmi Múzeum filiáléja.
Tovább a PIM oldalára >>

TwitterInstagramFacebook
Virtuális kiállítások Mattis

BESNYŐ virtuális pici hu

Nikkel

György Péter megnyitóbeszéde a Kassák és Kassák 2. című kiállításhoz

Engedjék meg, hogy egy hosszú évtizedekkel ezelőtti emlékem idézzem fel, amikor először jártam ebben az épületben. Akkor az áldott emlékű Csaplár Ferenc igazgatta a Kassák Múzeumot, amely a száműzetés terepének, illetve egy reményteli titkos archívumnak tűnt egyszerre. Minden múzeum óhatatlanul bonyolult és kiismerhetetlen módon jeleníti meg azt a kort, amely létrehozta, s azt az ítéletet is, amelyet a kortársak hoznak arról, akinek gyűjteményt, múzeumot adnak. Ez a hely akkor itt pontosan reprezentálta a Kassákról alkotott ítéletet, ahogyan Sasvári Edit ma mondja, a konjunktúra és a kiszorítás kettősségének akkori állapotát. Kassák önálló múzeumot érdemelt, abban a régióban, ahol élt, tehát Óbudán. A kultúrpolitika tisztában volt azzal, hogy ez a különös, festő, író, költő, programok alkotója, nemzedékek vezérlő csillaga, elfelejtettségében is bátor, makacs, nagyszerű kis öregember érdemes arra, hogy életművét a következő nemzedék is kutathassa, de igazán nem gondoltak arra, hogy egykor majd olyan kiállítások lesznek ebben a térben, mint ez itt és most. Múzeum járt Kassáknak, de azért lehetőleg távol a pesti oldaltól. A terület és a méret kérlelhetetlen pontossággal – ahogyan ma mondják – árazta be Kassákot, aki éppúgy az irodalomtörténet peremén volt, mint a művészettörténetén. Ez a két terület magáénak tudta ugyan, de ami azt illeti, főképp az utóbbi máig nehezen értette meg, hogy miért is jelentősebb ez a munkásság nemzetközileg, mint oly sok professzionális nagy mesteré, miért a lehető legkevésbé provinciális, miközben igazán egyszerű, oly kevéssé rafinált, amennyire csak valami lehet.


(Kassák Lajos: Kompozíció (olaj-vászon, 90x100 cm. 1959 körül, átfestve 1960-63 között. Kiállítva: Denise René Galéria, Párizs, 1960. Magántulajdon.)

Mert Kassák valóban egyedülálló, majdnem az egyetlen figurája azoknak a hosszú évtizedeknek, amelyekben a magyar művészet pusztán a határok és a magyar társadalom állapotai miatt, de egyre jóvátehetetlenebbül kiszorult az európai művészeti világból. Épp akkor kezdődött ez az elzárkózás, amikor Kassák Bécsbe ment, ahol a Kommün után egy pár éven át még lehetősége nyílott arra, hogy nyomon kövesse a nagy áramlatokat, s hiába nem tudott semmilyen nyelven, hű barátja, Gáspár Endre segítségével sokaknál jóval pontosabban értette meg, amit ott látott, s ha jól látom, soha nem is felejtett el. 1926 és a hatvanas évek között, amíg visszajutott Párizsba, elég hosszú idő telt el, Kassákot részben elfelejtették, részben ő maga sem értette meg azonnal, amit a Nyugat kínál. De mindvégig megőrizte teljes függetlenségét, autonómiáját, így aztán akkor sem rémült meg, amikor szembetalálta magát a párizsi múzeumokkal és galériákkal. Lehet mindenfélét gondolnunk arról, miként és miért Kassákra volt szüksége Denise Renée-nek, vagy miért alakult úgy, hogy a 20. századi magyar művészet Kassákhoz képest vitathatatlannak tűnő művészettörténeti nagyságai, Bernáth Auréltól Korniss Dezsőn át, Bálint Endrétől Csernus Tiborig, ha megjárták is a Nyugatot, annak végül nemigen kellettek. Kassák ellenben mégis az „A” válogatottba tartozott, a 20. század legnagyobbjai közé, jó, soha nem játszott végig egy félidőt, hosszú időt töltött kispadon, de mégiscsak majdnem az egyetlen művészünk, akit igazán érdemes volt hamisítani, és megint önálló kultúrtörténeti kérdés, hogy miként és miért történt az, miféle kiszolgáltatottság kellett ahhoz, hogy halála után művészete továbbra is fontos maradjon.

Engedjék meg, hogy fölidézzem egy személyes emlékemet, hiszen mégiscsak az a helyzet, hogy ismertem Kassák Lajosnét. 1989 után épp egy Kassák-monográfia tervein dolgoztam, így aztán hosszú napokat töltöttem a Bécsi úti lakásban. Okos asszony volt Kassák Klára, ügyes, akaratos, bátor ember, nem rémült meg sem a tüdőráktól, sem a magánytól, tudta, hogy mit akar: nagy embert akart csinálni Kassákból. Mindössze abban tévedett, hogy a férje már akkor is nagy volt, bármiféle akarat nélkül, de ő azt szerette volna, ha a nagyvilág ismeri és elismeri. És persze egy idő után észrevettem, hogy mindig a hatvanas évekbeli festészeti come back kérdése kerül elő. Hiszen Kassák legnehezebb periódusa volt, amikor a Párizsba emigráló Pán Imre minden nagyrabecsülése ellenére mégis magával vitte életműve jelentős részét. Így amire aztán Kassák Pesten felébredt, életműve java része már Párizsban volt. Volt Kassáknénak egy története erről az ébredésről, amit igyekszem kellő pontossággal rekonstruálni. 1957-ben – meglehet, az időpontban tévedek –, a forradalom után egy egyszerű hétköznapi estén egy amerikai orvos csak úgy becsöngetett. A magyar emigráns képeket akart, és amikor Kassák büszkén megmutatta neki a Békásmegyeren festett galambokat, ez az ember a korai képekre vágyott, amelyeket Kassák teljesen értetlenül, semmire sem becsülve őket, szégyenkezve mutatott meg neki, mert már rég nem hitt abban, hogy a világon bárkit érdekelnek. És akkor az az ember hirtelen megvett ezekből egy párat, szemérmetlenül magas összeget ajánlott, amit ők visszautasítottak. Mert büszkék voltak és boldogok, és abban maradtak, hogy majd New Yorkból vagy honnan is, küld olyan ecsetet, amire Kassák vágyott, és olyan papírt, amit itthon nem lehetett kapni. Aztán ez az ember eltűnt, és persze soha többet nem jelentkezett, se pénz, se papír, se festék, csak a dicsőség.

Hosszú évtizedekkel később a magyar művészet majd ugyanott tart, mint akkor. Más égbolt alatt, más társadalmi rendszerben, de ugyanúgy a kortárs művészeti világ peremén élünk, és Kassákra most is ugyanúgy rászorulunk, mint akkor rászorultunk volna, mert ma is a fél kezünkön meg tudjuk számolni azt a pár művészt, aki épp olyan magától értetődő természetességgel gőgös, mint ő volt. Ahogy az évek múlnak, egyre több azonosságot látok Kassák és Illyés viselkedésében, habitusában. Egyik se volt „tanult” ember, mindketten kívülállók voltak, makacsok, ugyanolyan büszkék, s ezek az apróságok akkor is figyelemre méltók, ha művészeti programjuk és karrierjük eltért. De a lényeg mégiscsak az, hogy mind a kettejüknek volt művészi programja, és amit kieszeltek, ahhoz minden kényszerű taktika, hallgatás és elhallgatás ellenére is ragaszkodtak. Amit ma megtanulhatunk ebből a kiállításból, az a hosszú és csendes élet titka. Kassák 80 évet élt, nem kevés errefelé, de még a világ nyugati részén is soknak számít, épp olyan magányos volt, mint amilyen sérülékeny, és épp olyan kérlelhetetlen, mint amilyen tévedhetetlen. Igazán nem tudom, miként tudta megőrizni fiatalságának nagy képességét, amelynek megfelelően pontosan látta, hogy melyik izmus mit ér, tévedhetetlenül igazodott el egy bonyolult térképen, s akkor is ugyanilyen bátor volt, amikor már rég nem járt Nyugaton, amikor már rég elmúlt felette az idő. Kassák jó barátságot ápolt Mérei Ferenccel, aki ugyancsak tudta, hogyan kell kívülállóként is boldognak lenni, s aki gyakorta azt mondta, nem kell mindig jól járni. Hát Kassák nem járt mindig jól. De mégis ő járt a legjobban.

Victor Vasarely és Kassák Lajos Vasarely Musée des Arts Décoratifs-ban megrendezett kiállításán, Párizs, 1963, fotó: André Morain

PIM A Kassák Múzeum a Petőfi Irodalmi Múzeum filiáléja. >>
Twitter Facebook
Magyar | English